Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Szegény ember tehene

2010.05.30

Szegény ember tehene

 

Valamikor a kecskét a szegény ember tehenének nevezték, ám napjainkban egyre mélyebben kell a pénztárcájába nyúlni annak, aki a kecsketej és a belőle készült sajtok fogyasztására vágyik. Bármilyen egészséges és finom ugyanis a kecsketej, ez az ősi háziállatunk a nagyüzemi tartásra nem alkalmas.

Annak, hogy a kecsketartás a köztudatban a szegénységhez kötődik, elsősorban az az oka, hogy ez a háziállat a leggyengébb legelőt is képes hasznosítani. Éppen ezért nélkülözhetetlen a félsivatagos tájakon vagy a sziklás hegyvidékeken, amelyeknek kopárságáért nagymértékben felelősek maguk a kecskenyájak is. Magyarországon tartását már évszázadokkal ezelőtt szabályozták: a frissen telepített növendékerdőkből például kitiltották a kecskenyájakat, ugyanakkor az erdőszegélyek aljnövényzetének ritkítására céltudatosan használták őket.

Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy a kecske nem válogatós. Kétségtelen, hogy ha jobb nem akad, lerágja akár a nádtetőt is, de nem szívesen fogyasztja huzamosabb ideig ugyanazt a táplálékot. A fűnél jobban kedveli a bokrok leveleit, s egy kicsit ebből is, abból is csipeget. Éppen ezért a legeltetés nélkülözhetetlen számára, a zárt téri tartást rosszul viseli. Remek egyensúlyérzékének köszönhetően biztos lábakon jár-kel a nyaktörő hegyi ösvényeken is, és akár két lábra állva vagy a vaskosabb fatörzsekre felkapaszkodva éri el, amire megéhezett. A csak kecskékből álló nyáj könnyen szétszóródik, ezért általában juhokkal társítják. A sót közmondásosan kedveli, különösen, ha fejik, mert a tejeléssel nagy mennyiségű sót ad le, ami a kecsketej ízén is érezhető.

Teje több fehérjét és kevesebb tejcukrot tartalmaz a tehéntejnél, így könnyebben emészthető. Az ókor óta alkalmazzák anyatej pótlására is: a mitológia szerint Zeusz is kecsketejen nőtt fel, s érdekesség, hogy angolul a nőstény kecske közismert elnevezése a nanny, azaz dajka. A tehénnel ellentétben a kecske a tbc-re sem fogékony, s vadonatúj felfedezés, hogy a parlagfű-allergia kezelésére is alkalmas, ugyanis ha a kecske parlagfüvet fogyaszt, vérében és tejében ellenanyag képződik a növény allergén anyagaival szemben. Hasznosítják a húsát is, amely sütve és pörköltnek egyaránt ízletes. Finom bőre pedig a ruhaipar nyersanyaga. Léteznek kimondottan szőrhasznú kecskefajták is: ilyen az angórakecske, amelynek puha gyapjából a moherfonal készül.

E háziállat domesztikációja valószínűleg Kis-Ázsiában ment végbe közel tízezer évvel ezelőtt. Rokona a juhnak (keresztezhető is vele), ám egészen más egyéniség: akaratos, önfejű jószág, nyoma sincs benne a birkaszellemnek. Ugyanakkor kíváncsi és intelligens, egyszerű feladatokra megtanítható. Világszerte több mint száz fajtája létezik, köztük fehérek és tarkák, hatalmas szarvúak vagy szarvtalanok. Jellemző rá az áll alatt lengedező szakáll, némelyik fajtának a nyakán kétoldalt kis lebernyeg is himbálódzik. Aki már látott szakállas kecskebakot üzekedéskor nyelvét öltögetve loholni a nőstény nyomában, az cseppet sem csodálkozik azon, hogy a lányokat hajkurászó idősebb férfit vén kecskének gúnyolják…

Tudja-e?

Egykor a szabókat kecskének csúfolták. Ennek egyik oka, hogy mindkettőnek van ollója, az „olló” szó ugyanis a régi magyar nyelvben a kecskegidát, gödölyét jelentette. A másik, hogy a kecske hátsó lábai hátulról X alakban állnak, akár az olló szára.

A hagyományos magyar pásztorduda általában kecskebőrből készül, és fúvókájára kecskefejet faragnak, amely az ördögöt idézi meg. Az ördögnek ez a kecskeképű ábrázolása egyébként a görög mitológia pásztoristenének, Pánnak az alakjából fejlődött ki.